Első túrázásom után elhatároztam, hogy tudatosan fejlesztem erőnlétemet. Elhúzódó nyakfájásom csillapítása végett kerestem fel Csengét, aki gyógytornász és nem mellékesen erőemelő is. Az ő szakértelmének és inspiráló személyiségének köszönhetően rendszeres látogatója lettem az edzőteremnek. Már nem okoz gondot arrébb pakolni a 12 kg-os kutyatápos zsákot és a befőttesüveg tetejét is lazítás nélkül letekerem. Az izomnövelés mellett életmentőnek bizonyulnak Vivi frissítő masszázsai is. Csenge és Vivi életfelfogása és szorgalma nagyban motivál engem is, hogy növeljem a kitartásomat. Hálás vagyok, hogy útjaink keresztezték egymást.
Újdonsült túrázóként felszerelés hiányában kezdetben sajnos arányaiban mélyebbre kell nyúlni a pénztárcánkba. Érdemes minőségi termékeket beszerezni elkerülve a gyakori kiadásokat.
Ismét beszerző útra indultam, ezúttal egy vízálló kabát, hálózsák és polifoam derékalj került a kosaramba. Idei első “nyaralásomat” Kristóf túrabarátommal töltöttem. Nógrád településtől Nagymarosig gyalogoltuk le az OKT-17 szakaszát. Éppen megfelelő mennyiségű csapadék esett az előző napokban ahhoz, hogy rengeteg telma keljen életre az erdő mélyén.
„A telmák rendkívül csekély, legfeljebb néhány liter vízmennyiségű alkalmi vízgyülemlések. E vízi mikro-ökoszisztémák kiemelt figyelmet érdemelnek sérülékenységük, valamint magas biodiverzitás értékeik miatt. A dendrotelma természetes úton, faodvakban, ágelágazásoknál alakul ki.”
Ha rajtam kívül mást is magával ragad a telmák izgalmas világa, kattintson ide egy szuper kis összefoglalóért, ahonnan az idézetet is másoltam.
Hiába tudtam magam mögött már egy túrát, ezúttal kétszer akkora táv volt előttünk (41,1 km) egy nap éjszakázással. Ismét bajban voltam mit pakoljak, főleg élelem terén. A hátizsákom érezhetően túl nehéz volt, a magasabb emelkedőket lassan és szapora levegővétellel, nehézkesen küzdöttem le. A Csóványosi kilátónál pár perc szünetet tartottunk és elmajszoltunk egy zacskó gumicukrot 😀
Útközben leesett Kristóf táskájáról a tőlem kapott farkasos kitűzője, reméljük hogy senki nem lép majd bele. *panasz esetén Kristófot keressétek. A hosszabb pihenőnket a Nagy Hideg-hegyen töltöttük, ahol megebédeltünk majd én egy kicsit bebólintottam. Ezután újult erővel vágtunk neki a nap utolsó kilométereinek. Kóspallagon a Börzsönyi Szabadidő Központban szálltunk meg, amely egy tágas, szépen karbantartott füves területen helyezkedik el.
Sötétedés előtt beugrottunk a helyi kocsmába, ami óriási meglepetéseket tartogatott. Pezsgő élet fogadott minket, összeszokott társaság, ismerős arcok köszöntötték egymást. Az előtérben egy cserépkályha és egy hintaszék tette barátságosabbá a helyet. Éppen konyhazárás előtt érkeztünk, de a felszolgáló kedvességének hála nem maradtunk üres hassal.
Amíg készült a hamburger és a sült krumpli Belicza László Gábor fotókiállítását jártuk végig, ami szintén a kocsma épületén belül kapott helyett. Emlékként egy-egy fénykép került a táskánk mélyére, ezzel is támogatva a kezdeményezést. Vacsoránkat a kiülős részen fogyasztottuk el békében és nyugalomban néhány cica társaságában. Képzeletben visszatérünk ide, hogy az omladozó kőkerítést segítsünk megjavítani. Este megcsodáltuk a csillagos eget, és nyugovóra tértünk.
Reggel a tervezettnél egy órával később indultunk útnak. Még nem tapasztaltam ki a helyes beállítását a hátizsákomnak, így a csípőcsontomnak és a kulcscsontomnak nem jutott kellő idő a regenerálódásra. Ettől és a kis izomláztól eltekintve üdén és vidáman tettük meg az első lépéseinket.
Mindössze pár perc séta után egy buszmegálló könyvtárra bukkantunk. Éles szememmel hamar kiszúrtam kedvenc színésznőm önéletrajzi könyvét (Ingrid Bergman – Életem). Olyan valószerűtlen, hogy egy kis település könyvtárában pont ott lapult ez a mű.
Szem előtt hagytam, hátha valaki ennek hatására olvassa el. Egész jól tartottuk a tempót, így kora délután elértünk a Hegyes-tetőre. A Julianus-kilátóból csodás panoráma tárult elénk. Nagymarosra érve útszéli, ízletes meggyel oltottuk szomjunkat. Kéktúránkat innen, egészen pontosan Visegrádról folytattuk jó pár héttel később.
A következő 47,5 km teljesítését (OKT-16 és OKT 15) a legnagyobb júliusi kánikulára időzítettük (nem szándékosan). Az utolsó pillanatban úgy döntöttem folyadékpótlásom elősegítésére egy víztasakot viszek magammal kulacs helyett. Hátránya, hogy egy tisztító szettel is ki kell egészíteni a vásárlást, a cső tisztán tartása érdekében. Ennek köszönhetően folyamatosan ittam és az emelkedők közben sem kellett vízszünetet tartani.
Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjük szállásadó barátaink (Robi, Balázs, Anna, Marcsi és Győző ) állandó vendégszeretetét. Nekik hála utolsó két túránkat kipihenve indítottuk. Kedvesemnek, Balázsnak egy külön poszt járna, hiszen ha ő nem “tartja otthon a frontot” én útnak sem tudnék indulni.
Egy több napos túrán bőven akad lehetőség megismerni embertársunkat. Talán ezért is kerültünk Kristóffal viszonylag hamar, kevés személyes találkozás ellenére közeli barátságba. Hasonló szemléletben állunk a természetjáráshoz és az egész élethez. Tiszteljük a tájat és a benne élők világát. Szeretnénk a legkisebb lábnyommal haladni, így mindenhova tömegközlekedéssel érkezünk. Ez sokaknak macerásnak tűnhet, nekünk inkább kalandos és magától értetődő.
Strapabíró, minőségi felszerelést választunk, és mellőzzük a felesleges tárgyak felhalmozását. Kihívásnak vesszük határaink feszegetését, egyikünk sem körülményes, a maximális kényelem nem élvez prioritást. Úgy érzem kellemes egyensúlyba billentjük egymást. Már nem tartok attól sem, hogy szótlanul töltünk egy fél napot közös érdeklődési kör hiányában. Nem kizárt, hogy ő néha hálás lenne ha kevesebbet járna a szám 😀 Idő kell amíg kiismerjük egymás szokásait, nyűgjeit és egymáshoz csiszolódunk. Talán egy kicsit mind a ketten magányos vándorként keressük a helyünket a világban, és kis megnyugvást kapunk amikor közösen próbáljuk megfejteni a világ kesze-kusza dolgait.
Visegrádnál szálltunk le a buszról innen került át a sátor az én hátizsákomba. Megállapítottam, hogy élelem szükségletem ismét túllépte a megengedett súlyhatárt. Mennyei finom barackot és paradicsomot hurcoltam magammal, de kevesebbel kellett volna beérnem.
Eltökélt voltam, hogy a nyugodalmas éjszakámhoz szükséges összes felszerelést egyedül vigyem magammal (sátor, szerelék, hálózsák, derékalj). A hátamra nehezedő 12 kg a határaimat feszegette. Sajnos a vállam idő előtt jelezte nemtetszését, így az utolsó pár óra finoman szólva kényelmetlenre sikerült.
Hajthatatlan voltam, csak egy minimális élelmiszer vándorolt át túratársam táskájába. Nem több, mint amivel megkínáltam így el tudtam számolni magammal. Utunk során Pilisszentlászlónál belebotlottunk egy telefonfülkébe amelyből egy gombnyomás után ének szólt (versre számítottunk, nem tudjuk ki énekelt).
„A „Hív az erdő” projekttel a pilisszentlászlói Ambrus Ildikó és Katona Ádám a hasznavehetetlen tárgyaknak szeretne új jelentést és funkciót adni úgy, hogy közben inspiratív módon felhívják a figyelmet környezetünkre és annak védelmére.”
Dobogókőre érve súlyainktól megszabadulva megérdemelt vacsoránkhoz terítettünk asztalt. Belebotlottunk egy kisebb társaságba, akik néhány évvel ezelőtt Másfélmillió lépés sztómával kezdeményezésükkel kerültek be a hírekbe. Most éppen az El Caminó zarándokutat tervezik végigjárni, és a felszerelésünkkel kapcsolatban kérték ki véleményünket. Rövid beszélgetésünk mély nyomott hagyott bennem.
„Hazánkban 14-15 ezerre tehető a sztómások száma. Az ő segítésükre, összefogásukra és érdekvédelmükre alakultak azok a társadalmi egyesületek, klubok, amelyek ILCO (ejtsd: ilkó) néven működnek. Az ILCO betűszó, az ileostoma (vékonybél) és a colostoma (vastagbél) szavak első részeinek összevonásából származik. A mozgalom Magyarországon 1980-ban svéd támogatással Kaposvárról indult el alulról építkezve, lelkes sztómaviselők kezdeményezésére, akikhez csatlakoztak a sztómások iránt empátiát érző szakorvosok, nővérek.” – olvasható a Magyar ILCO Szövetség módszertani kiadványában.
Tervezett végcélunkhoz nem jutottunk el sötétedés előtt (egy türkiz színű jelzés miatt egy fél órás Varga betűt csináltunk), így az erdő mélyén a Zsivány-szikláknál vertük fel sátrunkat. Élelmünket felakasztottuk egy távolabb eső fára, mert Kristóf a sátor mellett a szabad ég alatt indította az estét. Nehézkesen jött álom a szemünkre, éberen füleltük az éjszakai élet minden apró rezzenését. Hajnaltájt először vaddisznók röfögése, majd kismalacok visítása rázott fel minket. Viszonylag gyorsan megállapítottuk, hogy nem is olyan szűkös a két személyes sátor. Bőven elfértünk egymás mellett, még a táskámnak is jutott hely.
A nap sugarai reggel hamar átmelegítették fekhelyünket, korán véget ért lustálkodásunk. A forróság második napunkon sem kímélt minket. A nyílt poros terep hőkatlanja nehezített körülményt jelentett. Egy titokzatos, magukat Bakancsos Bigéknek nevező csapat jelzéseit több helyen megtaláltuk egy-egy ágra felakasztva. A google ilyen kereső szavakra csak felnőtt tartalmat talál, így feladtam hogy kiderítsem kik is ők valójában 😀
A túra végső napja egyben felszabadító és szomorú. Olyan gyorsan röppennek a kilométerek a lábunk alatt, hogy szinte észre sem vesszük és már elillant az egész. Fáradt testünk fellélegezhet, de lelkünk könnyen visszacsúszik a hétköznapi rohanásba. A felgyorsult élet ritmusa azonnal úrrá lesz rajtunk amint budapesti levegőt szívunk tüdőnkbe.
Túránk végét szokás szerint az észt Oort együttes Aeti Mu Mõtsa című zeneszám meghallgatásával zártuk.
A rólam készült képek szerzője Szabolcsi Kristóf és az engedélyével kerültek megosztásra.
