Lumi-Kukka, a mesém, ami egy évig vándorolt

Honnan jött az ötlet, hogy mesét írok, majd útjára indítok 50 db vándorkönyvet?

Ahogy a projekt weboldalán lehet olvasni, Lumi-Kukka ötlete 2012-ben pattant ki a fejemből. Semmi különös eseményhez nem tudom kötni. Mindössze annyi történt, hogy a rohanó, zajos, büdös budapesti hétköznapokban megálltam egy-egy pillanatra, és elkezdtem jobban odafigyelni az ezernyi bennem kavargó gondolatra.

Szép lassan, napról napra felépítettem egy különös világot a fejemben. Általában a kora reggeli kutyasétáltatások közben jött az ihlet. Valami azt súgta belül, hogy vessem papírra a gondolataimat, én pedig nem ellenkeztem. Így született meg Lumi-Kukka története.

A két főszereplő, Hópihe és Toivo kalandjain keresztül próbálom felhívni a figyelmet a társadalom egészét érintő problémákra. Szeretném, ha ez a rövidke történet elgondolkodtatná és arra ösztönözné az olvasót, hogy picit más szemszögből közelítse meg a feldolgozott témákat.”

Nagyon röviden innen.

Na és picit hosszabban?:)

Készítsetek be teát, kávét, kekszet, szendvicset és ötfogásos menüt, ha szeretnétek végig itt maradni velem 😀

Először is fontos kiemelni, hogy a történetet 2012-ben, 25 éves fejjel írtam. Akkoriban még nem volt ennyire elterjedt a vegán életmód, a menekültválság nem tetőzött, nem létezett COVID, és nem zajlott háború Ukrajna területén. Az LMBTQIA2S+ (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer/questioning, interszexuális, aszexuális, two-spirit és a + jel minden más, amit nem lehet ezek alá bekategorizálni, pl.: pánszexuális) is még „csak” LMBT-ként volt ismert. Akkoriban merészebb dolog volt bizonyos témákról írni, mint most, 2023-ban.

A Lumi-Kukka köré épült projekt nagyon sok mindenről szól. Nem csak a történet mondanivalójára fektettem hangsúlyt. A folyamat elejétől a végéig odafigyeltem a részletekre. Mivel ezeknek nagy része láthatatlan maradt, most szeretnélek kicsit beavatni benneteket a kulisszatitkokba.

Tudatos döntés volt, hogy nem kötöttem minden apró részletet az olvasó orrára. Úgy gondoltam, így tudom még jobban átadni azt a mondanivalót, ami az egész mögött húzódik. Nem szájbarágósan (legalábbis nem szándékosan), remélve, hogy az olvasók nagy része elgondolkodik, és talán magától is elkezdi más szemszögből látni a körülötte zajló dolgokat. 

Hogyan jut el egy elektronikus formában megírt meseregény oda, hogy színes illusztrációkkal kiegészített, papír alapú könyv lesz belőle? A fejünkben olyan egyszerűen hangzik a válasz. El kell küldeni a nyomdába, ahol kinyomtatják. Ta-dam, kész is.

Azt senki nem említi, hogy közben hány ősz hajszállal gazdagodunk, és amikor már századszorra olvasod újra a fejezeteket, legszívesebben egyesével tépnéd apró fecnikre az oldalakat és dobnád ki a szemetesbe. Cifrábbnál cifrább jelzőkkel hivatkozol magadra, hogy túl nagy fába vágtad a fejszéd, és legszívesebben feladnád. Ha egyedül kellett volna végigcsinálnom, elég nagy valószínűséggel ilyen szomorú sors jutott volna Lumi-Kukkának.

Ezekkel az ügyetlen rajzkezdeményekkel próbálkoztam még 2012-ben. Rájöttem, hogy helyette profi kezekre lesz szükség, vagy évtizedes gyakorlásra 😀

Szerencsére profi kezek mellett döntöttem. Miután megismertem Zsófit (direalita néven találjátok meg az alkotásait), kétség sem fért ahhoz, hogy csakis ő lehet az, aki a szeretetével, a jóságával és a benne rejlő kivételes kreativitásával rajzok formájában életre kelti a mesét. Így születtek meg ezek a színes, szerethető, vidám karakterek. Képzeljétek, egytől-egyig mindenkit elvarázsoltak az illusztrációk. Egyszerűen imádták az olvasók és szebbnél szebb jelzőkkel illették őket. Nagyon büszke vagyok Zsófira 🙂 Hálával tölt el, hogy elvállalta a projektemet.

Hogyan lett az írásból könyv?

A legnagyobb fejtörést az okozta, hol találok olyan illusztrátort, aki hajlandó időt és energiát fektetni egy olyan munkába, ami nem fog eljutni nagy közönséghez, és mindeközben ez a valaki lélekben is tud azonosulni főhőseinkkel. Nem utolsósorban pedig örömét leli az alkotásban. Szinte a véletlennek köszönhetően találtam rá Zsófira, akit jókor, jó időben kerestem meg a felkéréssel. Nemcsak elvállalta, de a projekthez igazította a díjazást, és szívét-lelkét beletette az alkotásba.

Mi több, néhány ötletét bele is építettem a történetbe, annyira megtetszettek. Ő rejtett el itt-ott egy kék fülű kisegeret, és ő javasolta, hogy az eredeti fekete hajszín helyett áttetsző kék legyen a lumik sörénye. Telitalálat. Együtt szenvedtük ki, hogyan fogalmazzam bele, hogy a lumik bőre csillogó hófehér, anélkül, hogy rejtett rasszizmussal vádoljanak meg. Így lett fehér, mint a frissen hullott hó. Finnország hatása érződik a műben, így passzol a fehér hó is a lumikhoz. Sajnálom, hogy ennek ellenére is volt, aki többet látott bele.

Szeretek közös projekteken dolgozni kisebb csapatban, olyan jó érzés amikor átjárja a teret az inspiráció szellője. Zsófi nem elégedett meg félkész munkával. Ezt igazolja a rengeteg pozitív visszajelzés, ami az illusztrációkkal kapcsolatban érkezett. Nézzétek meg Zsófit alkotás közben! Szinte érezni, ahogy a szél belekap a levelekbe, és az ember még a testét is összehúzza, mintha szeretné főhőseink mellé magát is belepréselni az odúba.

Szükségem volt egy szerkesztőre, egy korrektúrázóra, egy tördelőre és egy nyomdára.
–Miért ilyen bonyolult mindez? És miért nincs egy ismerősöm sem ezekben a körökben? –gondoltam magamban.

Végül bíztam a vak szerencsében (de azért a megérzéseimre is hallgattam), és felkerestem a Szövegírót keresek csapatát. Onnan kaptam ajánlásokat szerkesztőre (Kótai Katalin) és tördelőre (Gáspár Ildikó). Utólag döbbentem rá, hogy oltári szerencsém volt minden egyes szakemberrel, akivel együtt dolgoztam. Profi munka került ki a kezeik közül, és senki nem élt vissza a tapasztalatlanságommal.

A könyvek nyomtatását a Pytheas Könyvmanufaktúra családi vállalkozásra bíztam. Az elején elvesztem a papírvastagságok, színek, ragasztástípusok világában, de szép sorjában minden a helyére került. Még épp a papírválság előtt sikerült kinyomtatni őket. Az első mintapéldányt ilyen szép környezetben vettük át. Igen, ez a nyomda épületének egy része.

A szütyőket Marietta barátnőm varrta, amiért nagyon hálás vagyok neki. Együtt válogattuk a Hádában a használt függönyöket, ágyneműhuzatokat. Együtt szabtuk ki az anyagot. Míg ő varrta a szütyőket, én ezernyi gombot szortíroztam szét színek szerint. Lini cica árgus szemekkel figyelt, élvezte, hogy besegíthet nekünk. Bálint, Marietta férje, isteni vacsorát készített nekünk, ami nélkül éhen is haltunk volna a nagy munkában. A szütyőkre én varrtam kézzel a gombokat, melyek egy részét nagymamámtól örököltem, a maradékot Mariettától kaptam.

Az 50 db kézzel írott „használati utasítást” nagyon megszenvedtem. Emlékeim szerint kb. 30 percig tartott egyet megírni 😀 Akit érdekel a szöveg, itt el tudja olvasni. Egy rövid részletet idemásolok belőle:

Úgy gondolom, hogy ha változást szeretnénk elérni, nekünk is jó példát kell mutatnunk. Ezért azt szeretném, hogy Hópihe és Toivo története kézről kézre vándoroljon. A könyvet nem lehet megvenni, mert nem szükséges megtartani magadnak. Inkább add tovább, hogy más is olvashassa! Ezzel is szeretném felhívni a figyelmet a túlfogyasztásra, valamint arra, hogy végesek a forrásaink. 

Gyakorlott levélíróként azt gondoltam, nem okoz majd gondot az írás. Egy idő után azért belefáradtam, hogy ötvenszer kell leírnom ugyanazokat a sorokat, és nagyon kellett igyekezni, hogy lehetőleg ne kelljen javítani a szövegben. Nem mondom, hogy nem köszöntött be izomláz a karomba. Egy barátom hozott régi plakátokat a könyvesboltból, ahol dolgozik. Ezekből hajtogattam a könyvek belsejében található borítékokat, amibe a projekthez tartozó útmutatót helyeztem.

Ezután még be kellett regisztrálni a domainnevet a weboldalhoz, és be kellett állítani a levelezőfiókot. Ezt, és minden informatikai akadályt kedvesem, Balázs segített nekem leküzdeni. Utolsó simításként a helyi postán előfizettem egy postafiókra, hogy ne a magáncímünk keringjen az interneten.

A gondosan összeállított csomagok készen állnak a nagy kalandra.

Milyen úgy alkotni, hogy kizárjuk belőle a közösségi médiát?

Nem hiányoztak az üres lájkok, a rutinszerű megosztások. Azt szerettem volna, ha valakihez eljut, akkor tényleg jusson el hozzá a történet. Szánjon rá időt, kapcsoljon ki, kuckózzon be valahova egy teával, és gondolkodjon el a világ dolgairól.

A projektet semmilyen közösségimédia-felületen nem hirdettem. Információt szerezni tőlem, illetve az erre készített weboldalon keresztül lehetett. Egyedül a Vegán Állatvédelem Egyesület 2022/2 ingyenes lapjában hagytam, hogy megjelenjen róla egy apró ajánló. A felajánlást ezúton is köszönöm az egyesület akkori vezetőjének, barátnőmnek, Krisztinek. Érdekesség, hogy az egyik visszaérkezett példány tőle indult. Az újságon keresztül egyébként egyetlenegy megkeresés érkezett 🙂


Minden költséget egybekalkulálva kb. 6000 Ft-ra jött ki egy példány. Összesen 100 db példányt rendeltem. Egyrészt Zsófihoz került 20 tiszteletpéldány, másrészt sajnos olcsóbbra jött ki a végösszeg, ha 100-at rendelek. Sőt ha még többet rendeltem volna, még olcsóbb is lehetett volna, de 100-nál meghúztam a határt. Ha ingyen kaptam volna, sem szerettem volna ennél többet kézhez kapni. Miután elhoztuk a nyomdából a friss, ropogós könyveket, és kiörömködtük magunkat, indult a tervezés. A könyveket el kellett juttatnom ötven emberhez, legkésőbb január első hetén belül. Néhány példányt leszámítva, személyesen látogattam meg a könyvek első ideiglenes tulajdonosait.

Nem kis szervezést igényelt. Érdemes lett volna összeszámolni, csak Budapesten hány kilométert utaztam, sétáltam jókora súllyal a hátamon. Roppantmód élveztem. Leginkább azért, mert régen látott barátokkal, ismerősökkel találkozhattam. A projekt titokban készült, a találkozón meséltem el mindenkinek, hogy min dolgoztam az utóbbi időben.

Ezután már csak annyi dolgom volt, hogy egy exceltáblába felvezessem, kinél jár épp az adott könyv. Sajnos ez a része kicsit foghíjas maradt. Meglepetést nem okozott, de izgalmas lenne tudni, egészen pontosan milyen útvonalat tett meg egy-egy példány, és mennyi ember forgatta a kezében. Ezek sosem derülnek ki teljesen pontosan 🙂 A legtöbb helyre eljutott példány legalább 11 otthonban fordult meg. Egy kis vizuális statisztikával is készültem.

A legkreatívabb válasz Győzőtől érkezett a könyv végén található kérdésre. „Vajon kicsoda a kék fülű kisegér és hogyan került a Földre?“. Ki is osztottam neki egy rögtönzött (akarom mondani előre kigondolt) díjat, melyet öttagú zsűri bírált el.

Hat ez teljesen egyszeru, a kiseger Hopihe es Toivo eseteben is egy daimon. Mint tudjuk, a daimon mindenkinek  mas formaban jelenik meg, ezert is fura, hogy mindketto fohos daimon-ja egy eger. Ez minden egyeb okot kizarhatoan csakis azt jelentheti, hogy a ket lumi nemcsak a foldi palyafutasukban alkotnak egyseget hanem azon tul is! A daimon elvalaszthatatlan fizikai “gazdajatol”, igy nem nagy csoda, hogy a foldi kalandok soran is feltunnek hoseink kozvetlen kozeleben, tehat egyertelmuen igy kerultek ok is a konyv oldalaira. Es, hogy miert nem latszanak minden oldalon a kalandorok mellett? Mi sem egyszerubb, ugyanis halando szemek csak kivaltsagos esetben lathatjak mind a sajat, mind pedig masok daimon-jait. Szoval minden olvaso szerencses, hogy lathatta az “egerkeket”.

A visszaérkezett könyvek innen jöttek: Budapest, Kecskemét, Göd, Érd, Kaposvár, ismeretlen feladó. Jobb oldalt néhány nekem szánt meglepetésrajz és írásos visszajelzés látható.

Legyél egy napra te is detektív!

Kaptam egy rejtélyes üzenetet is. Minden lelkes önjelölt detektívet egy kis kalandra invitálok. Kérlek benneteket, segítsetek megtalálni ezt a táblát 🙂 A megtalálónak jutalmat ajánlok fel 🙂 Azt még nem tudom, hogy mit 😀

A szöveg így szól: u. i.: Hópihe járt Bőszobon! Keresd meg a táblát, amit otthagyott! Egy virág van mellé rajzolva. Nem tudom, ez valamiféle segítség-e a helyszín megtalálásához.

Hogy tetszett a mű, a nagyközönségnek?

Nagyon klassz és egyedi visszajelzéseket kaptam. Mindegyiknek egytől-egyig örültem. Az építő jellegű kritikáknak, a nem építő jellegű kritikának, a kérdéseknek és természetesen a pozitív reakcióknak is. Minden üzenetet szeretettel olvastam és szeretettel megválaszoltam. Hihetetlen, hogy szinte mindenki mást emelt ki a történetből. Néhányan olyan részletekről írtak, amikre már nem is emlékeztem. Ha mégis ugyanarra a részre hivatkozott két ember, szinte biztos, hogy teljesen más következtetéseket vont le belőle.

Sok esetben érkeztek homlokegyenest eltérő visszajelzések. Míg valakit az zavart, hogy bizonyos részek túl le voltak egyszerűsítve, más szerint túl komplex volt az egész. Míg valaki egyértelműen didaktikusnak és szájbarágósnak érezte, többen azt írták, mennyire jól találtam el az arányokat, milyen finoman és szépen adtam át a mondanivalót. Volt, akit egyáltalán nem fogott meg, volt, akit megbotránkoztatott, nyomasztott, és volt, akit az üzenetem pont úgy talált meg, hogy teljesen átérezte azt, amit szerettem volna átadni vele. Ember legyen a talpán, aki ezek után el tudja dönteni, mit kellene éreznem. A leglelkesebb olvasótáborom egyértelműen a cicák népe lett 😀

Nagyon nehéz reális visszajelzést írni arról, hogy összességében milyen volt a fogadtatása. Egyrészt az emberek többsége nem „mer” negatív kritikát megfogalmazni, tehát valószínű ezek nagy része nem jutott el hozzám. Sokan úgy érzik, hogy sértő a másiknak a szemébe mondani, ha nem tetszik az, amit alkotott. A művészet szubjektív. Mindig lesz, aki együtt rezonál a mi érzéseinkkel, és mindig lesz, akiből teljesen az ellenkezőjét váltja ki. Ez az élet rendje. A legtöbben nagyon óvatosan, már-már bocsánatot kérve (volt, aki szó szerint bocsánatot kért) merték megfogalmazni a nemtetszésüket. Talán nem szerettek volna belegázolni a lelkembe, nem tudom. A visszajelzések felnyitották a szememet, hogy mennyire belénk van ivódva az, hogy negatív kritikát írni valakinek egész egyszerűen személyes sértés, talán főbenjáró bűn is.

Mindössze néhányan írtak kicsit nyersebb, csípősebb formában, hogy jobb lett volna, ha el sem olvassák a történetet, illetve kaptam tételes felsorolást, hogy miért volt az egész úgy rossz, ahogy. S biztosan akadtak olyanok is, akik nem akarták arra vesztegetni drága idejüket, hogy felvegyék velem a kapcsolatot. Azt nem tudom, hány példány végezte darálógépben 😀 Én most csak azt tudom veletek megosztani, ami el is jutott hozzám.

Aki nem érti a képet, írjon bátran üzenetet:)

A legtöbb e-mail, kézzel írt sorok nagyon kedves és szívhez szóló üzenetet rejtettek. Jó érzéssel töltött el, ha valaki magára ismert Hópihében. Ha megértette, hogy ő nem egy sértődött, hisztis karakter, hanem egy olyan lény, aki borzasztó érzékeny (ez az érzékenység nem döntés kérdése) és olykor borzasztó magányos. Aki egyedül érzi magát ebben a rohanó, zajos világban, és egyedül próbálja a vállán cipelni a világ terheit. Egy idő után már nem bírja tovább a lelke a sok kegyetlenséget, ami a világ része, és szeretne elmenekülni, szeretne találni egy kapcsolót, ami helyre rakja a zűrzavart. De nincs ilyen kapcsoló, a káosz, a zavar, az emberi gyarlóság örökké az élet része marad. Hiába érti ezt, ha közben belül darabokra hullik a fájdalomtól. Ez egy olyan kettősség, amit nehéz feloldozni és nehéz kikászálódni belőle.

Ilyen cuki rajzot kaptam egy kisgyerektől 🙂

Meghatott, hogy volt olyan olvasó, aki ennek hatására találkozott egy rég nem látott barátjával. Egy másik megosztott velem egy fiatal korában írt mesét, amiről szinte már ő is elfelejtkezett. Egy harmadik évek óta gyűjti a bátorságot a saját gyermekkönyve nyomtatásához, most lendületet adtam neki hozzá. A legtöbb üzenetben rejlő őszinte kedvesség mélyen megérintett.

Amit sokan nem értettek, hogy melyik korosztályt próbáltam megszólítani. Egyértelműen a macskákat 099 éves kor között 😀 Emellett saját magamból kiindulva, elsősorban a hozzám hasonló érzékeny lelkületű felnőtteket. A tapasztalat azt mutatja, hogy ismeretlenül inkább gyermekkönyvnek kategorizálták az olvasók. Bár kaptam olyan jelzést is, hogy túl egyszerűen van megfogalmazva egy gyereknek.

Teljesen rendben van, hogy eltérően értelmezünk egy történetet, hogy eltérően gondolkozunk. És azzal sincs semmi baj, ha valakinek nem tetszik az, amit épp alkottam. Még akkor sem, ha ez a valaki nagyon szeret engem. A kettő nem függ össze. Nem az a törődés, hogy mindent ráhagysz a másikra, hogy mindenre pozitívan reagálsz, mert nem szeretnéd megsérteni a másikat. Miért kellene megsértődni azon, ha valaki megosztja veled az érzéseit? Miért ne vitathatnánk meg eltérő véleményünket? Építő jellegű kritikát adni szerintem nemes dolog. Értékelendő, ha valaki időt szán arra, hogy jó tanácsot, szakmai tippeket ad egy embertársának.

Miről szól a projekt a mesén túl?

A könyvek egy évig tartó utazása szól a türelemről és az elengedésről. Nem egy helyen vertek tábort a könyvek az első olvasónál és nyaralnak ott a mai napig. Valaki úgy elpakolta, hogy hiába túrta fel a lakást, nem tudja, hol lapul a hozzá került példány. Talán egyszer előkerül és jól meglepődnek majd az unokák 😀 Biztos vagyok benne, hogy olyan is akad, aki jól megfeledkezett arról, hogy valaha kezében forgatta a szütyőt, benne egy könyvecskével.

Többen kérdezték tőlem, hogy emiatt nagyon szomorú és csalódott vagyok-e. Több ok miatt sem. Egyrészt emberi mivoltunkból fakad, hogy ilyenek vagyunk. Erre számítottam. Az lett volna meglepő, ha nem így történik. Másrészt a mai rohanó világban egyre több felé osztódik a figyelmünk. Szétszórtak, feledékenyek vagyunk, vannak közöttünk örökös halogatók. Egy túlságosan ragaszkodó olvasó talán megtartotta magának a hozzá került példányt. Biztos volt, akihez rossz időzítéssel jutott el a könyv, más talán nem tudott az egésszel mit kezdeni.

Ez mind rendben van. Én elképzeltem, megterveztem a folyamatot, de az élet újraírja a játékszabályokat. Lehetőségeinkhez képest meg kell tanulnunk alkalmazkodni ahhoz, hogy semmi nem biztos, semmi nem állandó, különben elég sűrűn bosszankodunk és elégedetlenkedünk életünk során.

Ezt a képet itt a közelünkben készítettem. Olyan fényesen csillogott a Hold aznap. Egy pillanatra elmerengtem, vajon nem Lumi-Kukka mutatta-e meg magát nekem.

A visszajelzések egyértelműen mutatják, hogy adott érzelmi állapotunk befolyásolja, hogyan hat ránk egy könyv. Aki minimális szinten ismert engem, az könnyen felfedezhette, hogy Hópihe és Toivo karaktereit mi ihlettük (Balázs és én). Ha valaki figyelmesen olvasta végig a projekt leírását, könnyebben látta meg a történetben rejlő finom érzékenységet. Természetes, hogy ugyanazt a gondolatmenetet minden egyes ember egy icipicit másképp értelmezi. A saját hitrendszere, a saját megélése, tapasztalata alapján.

Sőt, ugyanazt a pár sort ugyanaz az ember is értelmezheti többféleképpen. Minél több önismerettel rendelkezünk, annál jobban értjük, hogy nem kell mások gondolatait személyes támadásnak venni. Nem húzódik minden sor mögött egy rejtett utalás, és még annak ellenére is előfordulhat, hogy tévedünk, ha minden porcikánk azt súgja, hogy az elolvasott részletet, vagy akár egy fényképet, csakis egyféleképpen lehet értelmezni (pl.: legtöbben biztosan úgy látjuk az alábbi képen, hogy a függőleges vonal hosszabb, mint a vízszintes).

Ezért nem érdemes hirtelen felindulásból, csípőből kritikát megfogalmazni. Szerintem. Helyette meg lehet próbálni beleélni magunkat a másik helyzetébe (empátiával fordulni felé), picit kitágítani az elménket, és nem az első zsigeri reakciónk alapján ítélni, ítélkezni. Ezt azért nem olyan könnyű megvalósítani, mint leírni.

Melyik vonal a hosszabb? forrás

Néhány olvasó reflektált a fekete-fehér látásmód ábrázolására. Aki hajlamos ebbe belecsúszni (sokszor én is), az észre sem veszi, hogy amikor így látja a világot, mennyire beszűkülnek a gondolatok. Én is „elkövettem ezt a “hibát”, de ezen kívül több helyen tudnék vitába szállni az íróval (jómagammal). Bizonyos kritikákkal csak egyetérteni tudtam.

Miért nem írtam át azokat a részeket? Azért, mert akkor, amikor írtam, úgy láttam a világot. Valamiért abban az élethelyzetben nekem azokra a szavakra volt szükségem. Tudatos döntés is volt. Szükségem volt arra, hogy megtanuljak együtt élni a hibáimmal és azzal, hogy nem tudok tökéleteset alkotni. Megtanuljam befogadni a negatív kritikát.

Hiába írnám át a szöveget, később rájönnék, hogy hoppá-hoppá, ezen még bőven lehetett volna csiszolni. Csóválnám a fejem, hogy merészeltem ilyen trehány munkát kiadni a kezemből. A helyzet az, ha állandóan felülbírálom magam, sosem fog semmi kikerülni a kezeim közül. Attól, hogy alkotunk valamit a múltban, nem jelenti azt, hogy a jövőben is ugyanúgy alkotnánk meg. Ha folyamatosan az elérhetetlen tökéletességet hajhászom, sosem leszek elégedett.

Nem vagyok hibátlan, nem tanultam regényt írni, de szeretnék fejlődni. Ez volt az első állomás. Egy kísérlet, egy kíváncsiságból kifejlődött projekt. Ha arra vártam volna, hogy makulátlan művet adja ki a kezemből, valószínű még mindig a drive-fiókban „porosodnának” a mondataim. Szeretném, ha ti is jobban hinnétek magatokban. Ha nem hagynátok, hogy a kudarctól való félelem megakadályozzon valami szuper klassz projektet, ami közel áll a szívetekhez. Okkal repkednek a pillangók belül, ha valami örömmel tölti el a lelkünket.

Hogy tanuljunk, fejlődjünk, ha már belevágni se merünk, annyira görcsösen rettegünk attól „mi lesz, ha” nem sikerül jól? Mégis mi lenne? A nagy semmi 🙂 Majd próbáljuk újra, meg újra. Miért nem merünk felnőttkorban többé kísérletezni, önfeledten játszani a szavakkal, a papírral, a színes ceruzákkal, az agyaggal, a festékkel, a fával? Nem csap le ránk Damoklész kardja, és az életünk se múlik ezen. A hibák arra jók, hogy tanuljunk belőlük. Nincs semmi szégyellnivaló abban, ha elrontunk valamit.

Lumi-Kukka nekem ezt a tökéletlenséget is jelenti. Szeretem a maga hibáival együtt. A tudott hibákkal és azokkal, amiket esetleg én sem vettem észre. 

Mennyivel jobb, ha színesben látjuk a világot 😀 Egy kedves spanyol levelezőtársam, Eva rajzolta nekem a színes Hópihét és Toivót. Egyszerűen imádom!

A projekttel szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy mennyire nem vagyunk egyformák, és hogy miért nincsen ezzel semmi baj. Sőt, ez egy fantasztikus dolog, hiszen így tudunk újat mutatni a másiknak. Így tudjuk egyedi látásmódunkat a világról megosztani a környezetünkkel, tudunk kapcsolódni embertársainkhoz.

Merjünk mások lenni, fedezzük fel a világot, legyünk kíváncsiak! Kérdezzünk és kérdőjelezzünk meg, ha erre van szükségünk! Ezek nélkül nehezen tudunk újat tanulni, fejlődni, jobban megérteni a világot és jobban megérteni egymást. Szerintem hiába gondoljuk, hogy tudunk egymás segítése, támogatása nélkül létezni, én azt gondolom, ez kivitelezhetetlen.

Társas lények vagyunk. Ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek igénye van hosszas beszélgetésekre, késő estig húzódó mulatságokra. Inkább azt jelenti, hogy bátran osszuk meg tudásunkat, ahelyett, hogy attól tartanánk, még a végén elkapkodja a másik előlem a lehetőségeket. Örüljünk annak, ha tudunk valakinek adni! Ha valaki általunk lesz több.

Ne csak azért segítsünk, hogy utána számon tudjuk kérni a másikon. Segítsünk szívből és önzetlenül! Ha elindul egy folyamat, magától kialakul a rendszer, és a másik viszonozni fogja. Nem azért, mert úgy érzi, „kell”, hanem azért, mert egész egyszerűen jól esik. Segítsük ki a másikat, ha épp szüksége van egy fúróra vagy egy fűnyíróra. Ha tetszik, ha nem, mindenen közösen osztozunk, ami a Föld nevű bolygón található.

Felmerülhet bennünk, hogy igen ám, de a szomszéd egészen biztosan a mi fúrónkkal fogja szitára fúrni a falát és tönkreteszi a fúróhegyet és leégeti a motorját. Na nehogy már ez nekem örömet okozzon. Természetesen emberi mivoltunkból fakadóan nem várható el, hogy mindenki gondosan kezelje a rá bízott dolgokat. Viszont ha mindenhez így állunk, akkor semmit sem érdemes csinálni, hiszen a kockázat mindenben ott rejlik, és idővel úgyis beleszaladunk negatív élményekbe is.

Ez a világ rendje, ezzel ha nehezen is, de meg kell tanulnunk megbirkózni. De ne mindig hagyjuk, hogy kedvünket szegje abban, hogy másokkal jót tegyünk. Az érzést, amit akkor kapunk, amikor láthatatlanul összekapcsolódunk lélekben egy másik lénnyel, semmi nem tudja pótolni. Ellenben egy fúrófejet könnyen be tudunk szerezni bármelyik barkácsboltban.

Célom volt, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy nem szükséges minden tettünknek grandiózusnak lennie. Nem kell mindig arra törekedni, hogy még hatékonyabbak, még nagyobbak, még jobbak legyünk. Néha elég csak magáért az örömért alkotni. Minden külső elvárás nélkül. Szabad rengeteg energiát fektetni egy ötletbe akkor is, ha az nem jut el ezer emberhez. Ettől még nem lesz elvesztegetett idő.

Én nem azért indítottam útjára a könyveket, hogy minél több olvasóhoz eljussanak (nyilván akkor sokkal nagyobb példányszámban indultak volna). Szerettem volna végig kézben tartani a folyamatot. Személyes, egyedi választ küldtem minden egyes üzenetre. Többezres nagyságban ezt képtelenség kivitelezni. Fontos volt számomra, hogy tudjak kapcsolódni az olvasóhoz. Könnyen túltelítődök, és így el tudtam kerülni, hogy a végére megutálom az egészet, csak nyűg lesz a vállamon, és nem okoz már örömet.

Végül, de nem utolsósorban szerettem volna megosztani az állatok, a növények, a természet alkotta csodák iránti szeretetemet. Az érzékenységünk mértéke nem választható. Teljesen felesleges azt mondani nekem, hogy „túlérzékeny vagy”. Az én szemszögemből nézve te nem vagy „eléggé érzékeny”. Nem lehet és nem kell igazságot tenni. Helye van a világban mind a kettőnek (most a szélsőséges eseteket nem venném ide, mert különben sosem lesz vége a posztnak 😀 ).

Ahogy én látom a világot, ahogy én szeretném, hogy működjön, az nem reális elvárás. Ezzel tisztában vagyok, ezért született meg a fejemben Lumi-Kukka, a bolygó, ahol mindenki szeretetben él egymással. Ettől még vágyhatom arra, hogy ne bántsuk az állatokat, a növényeket. Ne csak a „cuki” példányokat óvjuk, hanem a kevésbé simogatásra hívogató társaikat is. A természetes körforgásnak mindannyian részesei vagyunk. Nem válogathatunk önkényesen, nem irthatunk ki fajokat kényünk-kedvünk szerint. Mégis megtesszük. Felsőbbrendűnek gondoljuk magunkat, miközben mi is csak egy porszem vagyunk az univerzumban. A fogaskerék egy része. Bővebben a Halványkék pötty, a Föld nevű bolygó című bejegyzésemben olvashattok ezekről a gondolataimról.

Bárcsak értékelnénk a rengeteg csodát, ami körülvesz minket! Bárcsak jobban óvnánk a termőföldeket, a beporzókat, a folyókat, a tavakat, a levegőt és saját magunkat is! Mennyivel jobb lenne, ha háborúk helyett játszanánk, együttéreznénk a másikkal, és odafigyelnénk egymásra.

Zárszóként arra biztatlak, próbálj meg kedvességgel fordulni a számodra idegenhez is! Mindannyiunk életében vannak nehézségek, előbb vagy utóbb megjárjuk a pokol legmélyebb bugyrát. Legtöbbször csendben és magányosan, néha széles mosoly mögé rejtve (ebben én nagyon jó vagyok).

Lehet, hogy egy nap pont a te mosolyod lesz a nap fénypontja valaki életében 🙂

Ha szeretnél értesülni a legfrissebb történésekről, iratkozz fel a hírlevélre itt:)

Back to top